készítette: Albert Dorottya

„Az L1 nem az én nevemből jön, hanem abból az elgondolásból, hogy ez egy szuverén társaság, amit jól kifejez a magyar szó, az elegy” – mondja Ladjánszki Márta, az L1 Egyesület művészeti vezetője. Különleges formáció, izgalmas magyar és nemzetközi művészek, fesztivál, kritikaíró labor, rezidens-program, mentori tevékenység, önálló alkotói pályák, amelyek valamilyen formában mégis találkoznak. Mindezeknek Ladjánszki Márta a mozgatórugója.

Ladjánszki Márta és az L1 Egyesület számomra elválaszthatatlanok. 2001 óta L1-tag vagy, a kezdetektől te vagy az L1 Egyesület művészeti vezetője, az L1danceFest a te nevedhez kapcsolódik, újító és fontos közhasznú tevékenységet folytatsz Magyarországon, és még sorolhatnám. Hogyan talált rád a szakma vagy te a szakmára?

Későn kerültem a pályára, ami nem azt jelenti, hogy nem volt előzménye, mert gyerektánc, úszás, szertorna versenyszerűen is volt az életemben. Szintén gyerekként öt évig pedig klasszikus balettoztam is. Egyik szülőm se művészi pályáról jött. Anyukám  nehezen verekedte ki minden egyes alkalommal, amikor a kislány mutatta a tévében, mit szeretne csinálni, hogy nézzenek utána, hol van ilyen hely. Sok mindenbe belekezdtem, az úszást például akkor hagytam abba, amikor versenyeztetni akartak, és én attól valamiért beparáztam. A tornával a verseny működött, a balettben meg az volt döntő, hogy sose voltam balett alkat. Voltak erősségeim, és emlékszem, a balettmesterem, P. Ács Valéria  első pillanattól kezdve látott bennem fantáziát, hogy ebből a lányból biztos, táncos lesz, de az egyértelmű volt, hogy nem a balerinaság az az irány, ami nekem való. Majd a gimnázium alatt öt év kimaradt az aktív sportolásból és táncból. Négy év volt a gimnázium és még egy év, mire elkerültem húszévesen a Théba Művészeti Akadémiára. Voltak mozgásóráink is, ahol megint visszakerültem a táncba. Ráébredtem, hogy nekem ezzel mégiscsak kezdenem kell valamit. Amikor újra elkezdtem táncolni, és rákerültem a pályára, folyamatos volt a fejlődés, mivel nem a nulláról kezdtem. Lényegében autodidakta módon tanultam, annak ellenére, hogy jártam kurzusokra. De amikor újra beindult az érdeklődésem a tánc iránt, és pozitív eredményeim voltak, akkor én erre rá is feküdtem. Amennyit lehetett, mentem kurzusokra, megismerkedtem a tanárokkal, és ez további kapcsolatokat hozott. Annak idején a Szkéné vezetői, Regős Pali bácsi és Regős János, minden nyáron a szerveztek egy IDMC nevű Nyári Tánc- és Mozgásműhelyt a Budapesti Műszaki Egyetemen, és valahogy én is odakeveredtem. Egyre felerősödött bennem, hogy ezzel foglalkozni szeretnék. Majd Bécsbe sokat jártam kurzusokra, valamint ha itthon be tudott szüremkedni egy-egy táncóra, ott is mindig jelen voltam. Akkor nehéz volt minőségi táncórákat elcsípni a kortárs táncstílusban, ma már túlkínálat van nemzetközi kurzusokból és táncórákból.

Milyen kilátásaid voltak?

Csak csinálni akartam. Emellett civil állásom volt. Soltész Rezsőnek volt egy lapkiadó cége, ahol egy évet titkárnőként, négy évet pedig kéziratfeldolgozóként dolgoztam. Ez annyit jelentett, hogy megkaptam a kéziratot a zenészektől, a hi-fi szakemberektől, és begépeltem. Nagyon jó volt, mert flexibilis volt a munkaidőm, és az állandó munkának köszönhetem, hogy vakon gépelek. Én osztottam be az időmet, így mellette tudtam menni próbálni, kurzusokra, és volt keresetem. Ez az öt év így telt, majd volt egy határozott pont, amikor már túl sok volt. Bementem kék hajjal az irodába. A főnököm, Rezső, simán vette az akadályokat, elfogadta hogy Mártának van ez a hobbija, de nem bírtam ezt a kétféle üzemmódot, a művészetet és civil állást.

Mi volt a megoldás?

Volt egy formáció, a kompMánia, ami 1997-re nyúlik vissza, hárman voltunk az alapítók (én, Niki és Csabai Attila), én és Csabai Attila voltunk az irányadók. Közös műhelybe jártunk tréningezni, de komolyabban gondolkodtunk a táncról, minthogy évente egyszer házibemutatónk legyen. Akkor még voltak nyitott pályázatok rövid munkákra, és ezáltal mi kvázi berobbantunk a köztudatba. Senki nem ismert minket, Attila vidékről jött, én nem jártam azokhoz a nagy mesterekhez, mint amilyen például Jeszenszky Endre. Nekem saját kis nagymestereim voltak. Az első darabunk, amivel  megnyertünk egy fesztivált, rögtön felkeltette a szakma érdeklődését, Regős János pedig felajánlotta, hogy csináljunk ebből egy egész estés darabot, és azt a Szkénében játsszuk. A kompMániában Attila volt az agytröszt, az én munkám nagy része pedig mozgások összeállítására és tisztázására fókuszált. Én mozgásban, Attila pedig vizualitásban és zenében gondolkodott. Biztos bennem is volt igény az újításra és az összművészetiségre, de egy társsal könnyebb folytatni egy olyan utat, amiben nem csak arról gondolkodunk, hogy fekete ruhában vagyunk a színpadon, a lánynak hosszú haja van, a fiúnak rövid, a fiú megemeli a lányt, és ez holt unalmas. A Szkénében mintegy házitársulat voltunk, egyedüli táncosok, hiszen akkor is a színház volt dominánsabb. Majd a kompMániával párhuzamosan elkezdtem magyar koreográfusokkal dolgozni. Egy darabig prioritást élvezett a kompMánia, de akár egy párkapcsolatban, az elején működik, aztán elkezd széthúzni az érdeklődés. A külsős munkáimban jobban megbecsülték azt az energiát, amit belefektettem, és habár húztam az időt, a vége az lett, hogy felhagytam a kompMániával.

Miben csináltatok mást, mint a többi társulat?

Látványos különbség volt, hogy együttműködtünk hajszobrászokkal. Ezelőtt a táncelőadásokban annyi láthattunk, hogy a lányok haja össze volt kötve, a vadság pedig az volt, hogy kibontották a hajukat és rázták. Ma is sokan hiszik, hogy ez a vadság. Mi miután eldöntöttük, hogy milyen témáról fogunk beszélni, konzultáltunk a fodrászokkal. Volt egy lány, aki nagyon jól festett, és egy, aki vágásban volt nagyon jó. A kétezres évek fordulóján jártunk, amikor a más művészeti ágakra való kitekintés még nem volt jellemző, főleg a táncterületre nem. Az első darab például azt kívánta, hogy mindketten megváljunk az eredeti hajszínünktől, Attilának rikító sárga haja volt, nekem pedig kék. Fizikai táncszínházi előadásokat csináltunk, én például sokat emeltem Attilát, ehhez még hozzáadódott a festett haj, úgyhogy eléggé felkeltettük az érdeklődést. A sajtó támogatott minket, de ez nem is meglepő, mert egyszerűen kiverte a szemét az embereknek, hogy az előadás mennyire más akart lenni: mozgásban, táncban, vizualitásban, színekben, formákban gondolkodtunk. Mellesleg magunk varrtuk a kosztümjeinket. Ez tényleg csapatmunka volt.

kep2_portrait_foto_p-j-kaplan-masolata
fotó: P. J. Kaplan

Nemzetközi szinten viszont voltak előképeitek…

Nagy inspirációs forrásunk volt a DV8 Physical Theatre, akik akkoriban radikális fizikai táncszínházat hoztak létre Londonban. Nekik volt 3-4 emblematikus előadásuk, például a Monocrome Man. A másik nagy inspiráció az Orlando című film volt. De emellett párhuzamosan dolgoztam másokkal is, és láttam, hogy máshogy is lehet, más minőségekkel is lehet foglalkozni, és egy idő után éreztem, hogy az energiáim jobb helyre kerülnek, és csak külsősként maradtam a kompMániánál.

Ekkor jött képbe az L1?

Berger Gyula, aki szülőatyja az L1 Egyesületnek (formációnak) már ‘98-ban felkért, hogy dolgozzak vele egy előadásban, és ezzel együtt azt is felajánlotta, hogy az akkor formálódó közösségnek legyek a tagja. Ekkor még a Kompmánia volt számomra az első helyen, és nem éreztem korrektnek, hogy egy másik formációnak is tagja legyek. Majd 2001-ben, amikor még egyszer megkérdezte, hogy van-e kedvem, akkor már ott tartottam, hogy szerettem volna mással foglalkozni, és beléptem az L1 Társulásba.

Mi várt téged az L1-ben? Változott valami közben?

Berger Gyula eredetileg olyan táncművészeket, koreográfusokat hívott meg a társulásba, akik szimpatikusak voltak neki, és ennek köszönhetően egy egymásra figyelő közeg alakult ki. Ezért eredetileg L1 Független Táncművészek Társulása Egyesület lett a hivatalos neve. Helyet kerestünk, így eljutottunk az ekkor még nem Bakelitként létező gyárépületbe, Marcihoz. 2001-ben megnyitott a stúdió, 2002-ben pedig egyesületté alakultunk. A Bakelitben az L1 Táncművek termét Marci nekünk álmodta meg, és megkérdezte, hogy meddig akarjuk bérelni, mert ő oda húzza a falat. A mi igényeink szerint megtervezte és kivitelezte a stúdiót, majd aláírtuk a hosszútávú szerződést. Kilenc évig voltunk ott. 2010-ben volt a nagy válság, amikor arcátlanul kevés pénzt ítélt nekünk a kuratórium, ki voltunk szolgáltatva a pályázati szisztémának és az éves támogatásoknak. Majd úgy alakult, hogy Szabó Réka, Berger Gyula és én annyira más irányban kezdtünk el mozogni, más igényeink voltak egy közös stúdióban is, hogy úgy éreztük, ez az a pont, amikor meg kell újuljon az egyesület. Aki ki akar lépni, kilép. Sajnáltam volna, hogy csak úgy elporladjon egy ilyen közhasznú non-profit szervezet, és jelentkeztem, hogy szeretném továbbvinni. Aki akart, maradt, de egyértelmű volt, hogy az én elképzeléseim alapján fogom újjászervezni. Én igazából nem vagyok alapítótag, bár sokan azt hiszik, mert az elejétől kezdve művészeti vezetője voltam a már hivatalos egyesületnek, s ez megmaradt a 2011-es újjáalakulás óta is. Sokan azt hiszik, én vagyok a névadó, de nem. Ez egy olyan társaság, amiben a tagok saját művészi munkájuk mellett képesek egymásra figyelve, akár egymással kapcsolatba lépve dolgozni, és nem veszítik el önálló arcukat sem. Ezt fejezi ki a magyar szó, az elegy.

Milyen új koncepciót láttál az L1 Egyesületben?

Néhány alapítótag kilépett, és újabbak léptek be. Felmondtuk a bérleti szerződést, mert az egyértelmű volt, hogy a radikálisan lecsökkent működési támogatásból nem tudjuk továbbvinni. Én pedig azt javasoltam, hogy nyissuk meg a tagságot a társművészetek felé is, ami teljesen természetes volt számomra, hiszen a kompMánia óta ebben gondolkodtam: fontos az, hogy valami hogy néz ki, milyen fények vannak, milyen a díszlet, a kosztüm, a smink, a haj. 2011 óta vagyunk L1 Független Művészek Közhasznú Egyesület, ami azt jelenti, hogy képzőművészek, zenészek is vannak közöttünk, habár erős fókuszban vannak a táncosok, hiszen művészeti vezetőként nekem erre van nagyobb rálátásom.

Idén volt a 15. jubileumi L1danceFest. Hogyan indult ez a kezdeményezés?

Amikor megnyitottuk a stúdiót 2001-ben, a Mu Színház akkori vezetője, Leszták Tibor, azt mondta, hogy ez egy olyan különleges formáció, mi lenne, ha csinálnánk egy fesztivált a Mu Színházban mint főhelyszínen, és ezáltal bemutatkozunk. Tíz napos bemutatókból álló fesztivál lett belőle, az akkori L1-tagok saját munkáiból. Az első fesztivál óta mindig volt egy nemzetközi napunk is. Fontosnak tartottuk, hogy nemzetközi vendégeink is legyenek, akik velünk hasonszőrűek, pályatársaink valamilyen formában. Majd ez a fesztivál egyre nagyobb nehézségekbe botlott, logisztikailag főleg: megszervezni, hogy mindenkinek bemutatója legyen, hogy hogyan osszuk meg a stúdiót stb. Egyre inkább átkerült a figyelem a tagokról a hazai és a meghívott nemzetközi pályatársakra. 2010-re már nagyjából fele-fele arányban vettek részt a fesztiválon, a magyarok között pedig nemcsak L1-tagok szerepeltek, hanem L1-en kívülieket is felkértünk. 2011 óta pedig egyre inkább nemzetközi seregszemlévé és öt napossá vált a fesztivál, átlagosan pedig évente 10-12 országot mutat be.

Hogyan lehetett non-profit közhasznú egyesületként anyagilag áthidalni a fesztivál nehézségeit?

Hátulütői is voltak annak, hogy egy ennyire sajátos formáció vagyunk. Rengeteg problémánk adódott a pályázati rendszerrel, mert egyszerűen nem tudták összetenni a kurátorok azt, hogy mint egy hétfejű sárkány, külön alkotók egy közös hely közös működtetésére pályáznak. Leggyakrabban koreográfusok pályáznak az együttes formációjukkal. A mi esetünkben pedig külön alkotóvilágok voltak, de mi meg szerettük volna osztani a teret, és ez egy teljesen egyedi felállás volt. A fesztiválunk kapcsán szakmailag nagyon kevés támogatást kapunk, anyagilag pedig nagyon kevéssel támogatják a kurátorok a munkánkat. A kezdetektől rá voltunk kényszerülve arra, hogy nemzetközi kulturális intézetekkel és nagykövetségekkel is jó kapcsolatot alakítsunk ki. Mivel pedig ismerjük az előadókat, akiket hívunk, kérjük őket, hogy ők is pályázzanak bizonyos részköltségekre. Ez a mai napig így megy tizenöt éve, pedig már jó lenne kicsit kényelmesebb költségvetéssel gazdálkodni ennyi év bizonyítás után.

kep3_ketto_mprofil_foto_jedlicskamarton_9994-masolata
motívum a Kettő c. darabból, fotó: Jedlicska Márton

Ritkán láthatunk téged színpadon. Az egyesületvezetés szorította háttérbe az alkotói tevékenységedet?

A táncos és alkotói pályám nem az egyesületvezetés miatt szorult háttérbe, hanem mert itthon kiszorultam az előadói terekből. A Mu Színházba nem jutok be, a Nemzeti Táncszínházba mint alkotó nem jutok be, a Trafó is zárva van jelenleg a nem Y-generáció előtt.

Amikor az önálló karrieremet kezdtem, a Trafó felkarolt, látott bennem fantáziát. Néhány évig rendszeres előadó voltam, úgy mint most a főleg ex-Golis fiatalok. Szabó Gyuri már akkor is arra panaszkodott, hogy nehéz egy-egy nevet annyira befuttatni, hogy teltházak előtt játszhassunk. Néhány év múlva pedig elérkeztünk egy olyan pontra, hogy egyértelműen azt mondta, egy bemutatót tud garantálni egy évben, és továbbjátszást nem. Én ezt nem tudtam bevállalni. Szükség van a továbbjátszásra, mert a bemutató csak egy állomás, kell az előadásszituáció, hogy beérhessen a munka. Ekkor még nagyon hittem abban, hogy a Bakelitet fel lehet futtatni mint helyszínt.

Ezután a munkásságomat a Bakelitben lehetett látni. Rengeteg művészi energiát fordítottam abba, hogy a Bakelit terébe gondoltam el a darabot. 2005-ben egy amerikai ösztöndíjjal voltam részben New Yorkban, és ott egyszer egy színház miatt utaztam több mint egy órát vonattal Brooklynba, majd vissza, és azt éreztem, hogy az emberek elmennek színházat látni, utaznak helyekre. Itthon ugyanezt mért nem lehet megcsinálni? Beleadtam mindent, azt hittem, majd ide is kijönnek. A legnagyobb érvágás az volt, amikor egy kurátor, akinek az a dolga, hogy megnézze az előadásokat, és nem kell vidékre utazzon, csak a Bakelitbe, azt mondta, hogy majd ha beviszem a darabot a belvárosba, akkor megnézi. Ezt a hozzáállást a mai napig nem tudom megérteni a szakma részéről! Az egyesületnek jó volt, hogy volt nevem a szakmában, én és a koncepcióm fémjelzi az egészet. Szuper lenne és én nagyon szeretném, ha más arc is társulna az L1-hez, de annyira elszántan kevesen dolgoznak az egyesületben, hogy ne csak a saját szakmai karrierjüket figyeljék, hanem a közegben is gondolkozzanak, a fejlődésén, továbblépésén, ráadásul önkéntes munkával, mert általában nem jár ezért fizetés az egyesületen belül.

Van rezidens-programotok, amit most nyitottatok meg. Milyen koncepció szerint működik?

2012 óta van rezidens-programunk, 5 rezidensünk volt idén és 26 összesen az idei évvel bezárólag, illetve jelenleg 24 tagunk van. A tagoktól elvárjuk, hogy legyen egy rálátásuk bizonyos dolgokra, adjanak témát és dobjanak fel ötleteket. A rezidenseket kevésbé terhelem ilyenekkel. Náluk inkább azt próbálom figyelemmel követni, hogy ők abban az évben mit szeretnének létrehozni, és ahhoz mire van szükségük. Nyilván arra is kíváncsi vagyok, hogy ők mit tudnak majd visszaforgatni az egyesület munkásságába. Mivel ez a koncentrált rezidens-programunk 2012 óta van, amikortól nincs helyszíne az egyesületnek, elsősorban abban gondolkozunk, hogy ha a választott rezidensnek van egy éves terve, akkor erre nézve akár mentori segítséget, akár információs hálót tudjunk neki nyújtani, vagy akár kiküldjük külföldi fesztiválokra. Pillanatnyilag ez inkább információs háló és exchange lehetőség, amiben a rezidensek vannak fókuszban. Öt év intenzív rezidens-program után megnyitottuk mások számára is, nyílt felhívást tettünk közzé és négy L1-tag szakmai egyeztetése alapján hívunk meg ismét 5 rezidens művészt a 2017-es évre. Most először van ilyen, eddig meghívásos volt.

Tánckritikusok is vannak ma már az L1 tagjai között (sőt 2017-től egy újabb, Kunstár Mónika személyében).

A KÖM úgy indult, hogy elkezdtünk egy kritikusi labort, amit Ádám Andi indított el. A kiindulási pontja az volt, hogy hogyan lehet a tánckritikaírásról műhelymunkát indítani. Andi felvetését az L1danceFest alatt próbáltuk ki, majd az azt követő évben folytattuk kicsit más formában. 2014-ben nem volt külön forrásunk a költségek fedezésére, ezért magyarokat hívtunk meg/vissza és ekkor neveztük el Kritikai Önképző Műhelynek (KÖM). Annyira eredményes volt, hogy azóta is működik, jelenleg 6 taggal. Próbálom őket is helyzetbe hozni a fesztivállátogatással, hogy bővüljön nemzetközileg is az ismeretük, és hazatérve a magyar táncéletet is el tudják helyezni – reálisan. Csak idén többek között Prágában, Szlovákiában, Romániában, Izraelben és Törökországban is jártak a KÖM képviselői. Próbálom forszírozni, hogy utazzanak és lássanak. Ha valakit kiküldünk egy platformra, öt-hat napban az ember egy dömpinget kap annak az adott országnak vagy régiónak a művészetéből. Egyrészt ugyanis az a feladatuk, hogy reprezentálják az egyesületet, saját magukat, kapcsolatot építsenek, másrészt pedig beszámoljanak és javasoljanak alkotókat, előadást, kapcsolatokat. De nemcsak tánckritikusokat delegálunk, hanem rezidenseket és tagokat is adott esetben. Például Fülöp Lacit még rezidensként küldtük egy olasz platformra, s a beszámolójában hívta fel a figyelmünket néhány fontos munkára, amiből egyet meg is hívtunk később a fesztiválunkra.

A 2016-os jubileumi L1danceFest után hogyan tovább? Mi várható a következő fesztiválra?

A 15. év arról szólt, hogy visszahívtunk előadókat, a következő fesztiválon pedig megint újakra figyelünk. De a struktúra megváltozik. Jó lenne egy picit együtt gondolkodni bizonyos témákról. Ahogyan nemzetközileg is járok-kelek, látom, hogy mindenkinek igénye van erre. Ennek volt előzménye a 2016-os L1danceFesten a szimpózium, amit kísérleti jelleggel hoztunk létre, és sikeresnek mondhatjuk. A CEU-val szerveztük, és annak külön örültem, hogy az elméleti szakemberek láttak benne fantáziát. Ezt szeretnénk tehát továbbvinni, ez lesz a fő motívum, és e köré szeretném kialakítani a programokat.

kep4_by_feet_foto_kozaredit-masolata
motívum a BY the way c. darabból, fotó: Kozár Edit

Hol látunk téged legközelebb, mik a terveid az L1danceFest folyamatos szervezése mellett?

Hát ez jó kérdés, mert kb. egy éve igyekszem jobban foglalkozni a tanítással, amit mindig is szerettem csinálni. Általában kétféle órát tartok, az egyik a Horton-tánctechnikán alapul, a másik az elmélyültebb munka irányába megy, ami a kreativitást fejleszti, lehetőséget kínál az előadó számára, hogy megismerje az alkotási folyamatát. A Horton technika nekem anno egy olyan biztos pont volt az életemben (Bécsben jártam kurzusokra évekig Milton Myers-hez), ami minden egyes alkalommal – ha táncosokkal, zenészekkel, színészekkel dolgoztam – mint tréning folyamatosan jelen volt. Ezenkívül kurzus jelleggel tanítottam is. Az utóbbi évben igyekszem feleleveníteni ezt.

Ezenkívül 6 év után megújul a BY the way című előadásom, amibe nemcsak új táncosokat vonok be, de új fénytechnikus álmodik hozzá teret (aki egyébként az elmúlt években profizmussal és odaadó ötletáradattal segíti az előadásaimat). Február 16-án kerül újra színpadra a darab a Bakelit MAC-ben. És természetesen remélem, hogy nemzetközi terepre is ki tudunk vele lépni, mert ezért is csináljuk.

logo_l1_nagymeg5 logo_ladjanszki_by_korolovszkyanna

Reklámok