Én rendben vagyok a létezés alapjaival

Göndör László második rendezése az Ónodi Adél életét feldolgozó monodráma. A közös munka bátorságot, kockázatot és nehézségeket rejt magában több okból kifolyólag, a szándék viszont mindenkiben közös: hangot adni a transzneműségnek. Göndör és alkotótársai közös emberi élményeket és tapasztalatokat tárnak elénk, miközben a nyilvánosság előtt kevésbé felvállalt vagy elfogadott témáról beszélnek. GÖNDÖR LÁSZLÓval és az előadás produkciós vezetőjével, FÁTYOL HERMINÁval beszélgettünk.

Hogyan indult a közös munka?
Fátyol Hermina
: Berlinben találkoztunk Adéllal, teljesen véletlenül akadtunk össze, majd később megkeresett – színésznő szeretett volna lenni, és a segítségemet, a tanácsomat kérte. Hozott egy monológot, azon dolgoztunk. Elmondta, hogy szeretne egy előadást létrehozni a saját történetéről. Majd kapott a projektre támogatást, aminek következtében komolyabban elkezdtünk ötletelni, kitalálni a projekt praktikus és tartalmi vonatkozásait, és felkértem Lászlót (Göndör László) rendezőnek.

Első perctől egyértelmű volt számodra, hogy ebben a projektben részt akarsz venni?
F. H
.: Nem.

Mitől vált fontossá?
F. H.: A téma miatt. Nagyon fontosnak tartom, hogy ma Magyarországon erről a kérdésről kommunikáljunk, sőt jó ízléssel tegyük.

IMG_2158
Ónodi Adél, Göndör László, Horváth Lili. Fotó: Pintér Leó

Hogyan esett a választásod Lacira mint a darab rendezőjére?
F. H.
: Több rendező is felmerült. Adél akkor még nem is ismerte Lászlót, más irányban keresgélt, táncban és mozgásszínházi koncepcióban gondolkozott eleinte, majd praktikus okok miatt nem sikerült elkezdenie a munkát a kiszemelt rendezőkkel. Lászlót én ajánlottam, mert olyan rendezőre volt szükségünk, aki érzékeny, figyelmes, Adélból indul ki, az ő képességeihez és történetéhez mérten formál valamit egésszé, anélkül, hogy a saját elképzelését erőltetné. Ez ugyanis nem egy szokványos színházi helyzet, amikor egy rendező előáll egy előadás ötletével, majd felkéri hozzá a színészeket. Pont fordítva történt. Ez az előadás közös munkát és alkotást kért, és tudtam, hogy László erre nyitott.

Laci, meglepett a felkérés?
Göndör László: Még fel sem eszméltem az első produkcióm bemutatójából, a BajuSS-éból, sőt igazából még meg sem történt a bemutató, amikor Hermina előrevetítette, hogy lenne valami. Természetesen nagyon kimerült voltam, de már akkor nagyon izgatott a felvetés. Izgatott, hogy Adél történetéhez, ahogy Hermina is mondta, jó ízléssel közelítsünk. Emellett az is igaz, hogy Herminával kölcsönösen megbízunk egymás művészeti érzékenységében, így ha valamit ő hoz vagy ajánl, biztosra veszem, hogy érdemes vele foglalkozni. Örömmel elvállaltam, csupán az a technikai jellegű kérdés merült fel, hogy mikor tudjuk elkezdeni a közös munkát. A helyzet annyiban volt dilemmatikus, hogy felbukkan egy ember, aki hozza magával a sorsát és életét mint nyersanyagot teljesen rendezetlenül, kirakja eléd az asztalra, hogy ebből csinálj valamit, majd több száz szempont kering a szemed előtt arról, hogy merjél-e egyáltalán hozzányúlni, és ha igen, hogyan.

Hogyan tudtatok hozzáférni és színházilag használható anyaggá formálni Adél történetét?
F. H.: Még a legelején javasoltam Adélnak, hogy írja le, min ment keresztül. Fontosnak tartottam, hogy írásban rögzítve legyenek a stációk. Különböző témákat és életkorbeli csomópontokat határoztunk meg, majd elkezdett ezzel dolgozni. Amikor László csatlakozott hozzánk, ezek a szövegek jó kiindulópontot jelentettek.

G. L.: Utána nagyon sok mélyinterjút készítettünk Adéllal, így indult a próbafolyamat. Olyan játékszabályokat és körülményeket teremtettünk interjúzáskor, amelyek segítettek, hogy Adél biztonságosan és a sérülés kockázata nélkül képzeletben vissza tudjon utazni életének bizonyos meghatározó helyzeteibe, amelyekről – az adott szituációba visszahelyezkedve – mesélt nekünk e/1-ben, jelenidőben. Ritkán kérdeztünk bele, Adél magától mesélt, és csak azt mondta el, amit ő szeretett volna, és amit fontosnak gondolt. Abból a megközelítésből indultunk ki, hogy a lehető legrészletgazdagabb módon próbáljuk megismerni Adél történetének legkeményebb összetevőit. Ezt egyébként valószínűleg tényleg meg kellett tennünk, hogy aztán tovább tudjunk lépni rajta.

F. H.: Ugyanebben az időben azon is dolgoznunk kellett, hogy Adélt színpadképessé tegyük. Különösebb színpadi produkciója még nem volt, sőt gyakran gyakorlott színészeknek is kihívást jelent egyedül állni színpadra.

G. L.: Igazából három dolog forr itt össze: egyrészt komolyabb feladattal Adél először áll színpadra, másrészt, – ahogy Hermina is mondja – egy gyakorlott színész esetében is óriási kihívás monodrámával színpadra lépni, harmadrészt pedig saját valós történeteken alapuló önéletrajzi ihletettségű darabban egy színésznek önmagát játszani, külön nehézséget jelent. A három legkritikusabb tényező van jelen egyszerre ebben az esetében, de Adél így és ezek ellenére szeretett volna belevágni az alkotófolyamatba. Kívánságát tiszteletben tartottuk és megbíztunk abban, hogy ha a szokásosnál jóval nagyobb gonddal és érzékenységgel vesszük figyelembe, hogy milyen formát választunk az előadásnak, milyen anyagokat gyűjtünk hozzá, milyen módon gyűjtjük az anyagokat, milyen feladatokat adunk Adélnak, hogyan terheljük őt, akkor kiküszöbölhetőek ezek a nehézségek, és valami nagyon különleges dolog jöhet létre.

IMG_2097-Edit
Göndör László. Fotó: Pintér Leó

Mennyire törekedtetek arra, hogy kilépjetek a történet személyességéből, és univerzális síkra emeljétek?
F. H.
: Már a legelején tisztázódott bennünk a legfontosabb szempont: hogy mindenképpen úgy akarjuk ábrázolni az előadás személyes vonatkozásait, hogy ahhoz bárki kapcsolódni tudjon.  

G. L.: Abból indultam ki, hogy minden embernek van olyan álma, vágya, amelynek beteljesítéséhez nagyon radikális váltásra, önmaga újradefiniálására, egyfajta átváltozásra lenne szükség. Ha megtesszük ezt – és immanens vágyainkat követve bátran kilépünk a vaksötét ismeretlenbe –, ha nem, a változás és az átváltozás gondolata mindig nagyon izgalmas gondolat az ember számára. Ez egy általános felvetés a téma kapcsán, amihez mindenkinek könnyű kapcsolódnia. Emellett azonban van egy másik szempont is, amelyet ettől gondosan le kell választani. Hangsúlyozni és látni kell ugyanis, hogy Adél és más transznemű emberek esetében a változás igényét nem egyszerűsíthetjük le a „találjuk meg magunkat” kérdéskörre. Adél olyan csomaggal és teherrel nőtt fel, amelynek súlyát és jellegét a legtöbb ember fel sem tudja mérni, mert ismeretlen számára. Nem arról van szó ugyanis, hogy a transznemű embereknek „jó nagy” álmai vannak és ehhez „jó nagy” transzformáción kell átesniük. Adél „álma”, amelyhez el akart jutni átalakulása során az, hogy a létezésnek azt a minimális kényelmi és biztonsági szintjét elérje, amellyel, a többségi cisznemű emberek – így én is – együtt születünk. A két szempontot egybevetve az látszik, hogy minden embernek vannak mindenféle álmai és vágyai, amelyeket vagy beteljesítenek vagy nem, de Adél esetében ez a vágybeteljesítési törekvés „a Maslow-piramis aljáról”, az életben maradáshoz szükséges „zéró”-pont alól indult és a „zéró”-pontot célozta meg. Mindkét megfontolást érzékeltetnünk kell az előadásban: egyrészt nézőként jó, ha tudunk menni a mindannyiunkban meglévő átalakulás, változás, önmagunkra találás iránti vággyal, másrészt arról is szó kell essen, hogy a transznemű embereknek mennyivel nehezebb dolga van ebben a tekintetben (is).

Példaképp az én eredeti végzettségem közgazdász, dolgoztam kutatóként is ezen a területen, de egy ponton éreztem, hogy valami hiányzik, nem tudok benne kiteljesedni, szörnyű lenne az életem, ha a szakmai identitásomat tekintve továbbra is a közgazdász lennék. Volt bennem valami más, valami fontosabb, amit hagynom kellett, hogy utat törjön magának. Lassú, de bátor lépéseket tettem, hogy ezt beismerjem magamnak. Ekkor kiutaztam külföldre, a teljes ismeretlenbe és a szakmai identitásomat a közgazdászról lassan a színészi identitásra változtattam. Én abból a szerencsés helyzetből indultam, hogy alapvetően rendben vagyok a létezés alapjaival. Adél számára viszont az átváltozási folyamat teljesen másról szól és teljesen más szintről indul, nem egy szerencsés helyzetű középosztálybeli vágybeteljesítő férfi története. Amikor valaki öt éves kora óta azt érzi, hogy valami alapvető hiba van az életével, a létével, azért az nagyon nem ugyanaz, mint az én pályaváltásom.

Milyen színházi eszközökkel tudjátok megteremteni ezt a kettősséget?
G. L.
: Azok az elementáris érzelmi állapotok, amelyeken Adél keresztül ment élete során, más emberek számára is hozzáférhetőek – más forrásból ugyan, de közös emberi tudásunk részei. Például a magány vagy a változás igénye univerzális érzések. Az elgondolás hasonló ahhoz, amit az Egy fantasztikus nőben látunk: a filmtől nem emberkiállítás-hangulatot és tabudöntögető titkokat kapunk, nem abban vájkálunk nyálcsorgatva, mi hogyan működik „ezeknél” az embereknél; hogyan történik a műtét, milyen a szexuális életük stb., hanem egy tiszta emberi helyzettel találkozhatunk. Ennek filmbeli kulcsszava a gyász, ami egy olyan érzelmi állapot, amelyet mindenki ismer. Ehhez kapcsolódva jövünk rá indirekt módon arra, hogy mitől sajátos mégis ez az érzés a főszereplő esetében. A Dear future me esetében is ez egy kiemelten fontos elv a kettősség megteremtésében.

Fátyol Hermina
Fátyol Hermina. Fotó: Kleb Attila

Mikor vontátok be az írót és a dramaturgot?
G. L.: Eleinte azt hittük, hogy kizárólag Adél szövegeivel és a közösen készített interjúk anyagaival fogunk dolgozni, ehhez pedig egy dramaturg kell, aki majd strukturálja az anyagot. Közben azonban úgy döntöttünk, hogy az előadást jobban eltávolítjuk Adél személyes történetétől, és más úton közelítünk hozzá, másfajta szöveget fogunk létrehozni, ami nem egy dramaturg dolga, hanem egy íróé. Arra is rájöttünk, hogy nem egy cselekménysort akarunk elbeszélni, amin majd szörnyülködni vagy csámcsogni lehet, hanem általános érzeteket szeretnénk megmutatni Adél személyes élményeiből, és ezt egy elemeltebb, költőibb síkon fogjuk megtenni. Így találtuk ki, hogy mesét írjunk.

F. H.: Adél nagyon fiatal, 22 éves. Egészen mostanáig azon dolgozott, hogy a traumáit, múltját elfedje, elfelejtse, továbblépjen, és ezek ne okozzanak neki a mindennapjaiban nehézséget. Nagyon szépen és tudatosan építette fel az életét. Közben pedig előállt ez a helyzet, amelyben pont ezeket kell felszínre hoznia és feldolgoznia. Éz önmagában nehéz, és nem függ össze azzal, hogy ki mennyire gyakorlott színész vagy sem. Úgy kellett haladnunk, hogy ne sérüljön. Ez egy komoly feladat, amivel még az elején számoltunk, a dramaturg és az író bekapcsolódása előtt.

G. L.: A munkafolyamat során megerősödött bennem az az elképzelés, hogy jobban, könnyebben megismerhetünk valakit úgy – és számomra ez a szimpatikusabb felfogás –, ha a vágyaira, fantáziáira, gondolataira vagyunk kíváncsiak, és nem a nyomorára. Szerintem így sokkal könnyebben hozzáférünk valakihez, mintha onnan közelítenénk, hogy mi az, ami eleve érthetetlen, furcsa a másikban.

Milyen színpadkép társul ehhez a világhoz?
G. L.: Nem akarjuk túlgondolni a díszletet és a jelmezt. Nézőként azért jövünk, hogy azt az embert nézzük, akit Adélnak hívnak, és az életéről mesél. Rá vagyunk kíváncsiak, nem trükkös díszletelemekre. Logikus, hogy a színpadképet az az ember dominálja, akire kíváncsiak vagyunk. Ami viszont hasznos, ha Adélt szerepében megsegítjük rendkívül letisztult és esztétikus jelmezzel és látványvilággal. Egy cél lebeg a szemem előtt a színpadkép kialakításakor (is): legyen jó Adélt nézni. Pusztán ebben kell segítenie a vizuális megoldásoknak.

Elég nyitott és tág platform-e a színház ahhoz, hogy az előadás révén ez a téma olyanokat is megérintsen, akik adott esetben elzárkóznak ettől vagy előítélettel fordulnak felé?
F. H.: Kizárólag a művészeteken, főként a színházon és filmen keresztül lehet az elutasító magatartást és előítéletekkel teli látásmódot fellazítani. Azon dolgozunk, hogy olyan emberekhez is eljusson az előadás, akik nem feltétlenül a független színházak nyitott közönségéhez tartoznak. Felajánlottunk jegyeket különféle szervezeteknek, és vidéken is tervezünk továbbjátszani, roma közösségekhez elvinni az előadást.

Ónodi Adél: Dear Future Me
Bemutató: október 18. és 19-én 20:00 órától a Bakelit Multi Art Centerben

írta: Albert Dorottya

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s