Együtt írunk mesét

Hogyan lesz mese egy transznemű lány történetéből? Mit rejt magában a mese mint pszichológiai és mint alkotói módszer? Hogyan evez pszichológia és irodalom között Horváth Lili, Ónodi Adél Dear Future Me előadásának írója? Horváth Lilit kérdeztük. 

Mikor kezdtél el írni?

Kicsi koromtól kezdve írok, mindig is szerettem írni, naplót, verset, ezt-azt, de nem az volt a fő szempontom, hogy adaptálható, felhasználható szövegeket alkossak. Mesét is sokat írtam, de azt már főleg felnőttként – közel áll hozzám ez a műfaj. A BajuSSt, az első olyan írást, aminek lett színházi utóélete, Kornéllal (Laboda Kornél) együtt találtuk ki egy csetelés közben, majd rábólintottunk, hogy írjuk meg együtt. Meglepetésdráma született belőle Lacinak (Göndör László).

Ónodi Adél Dear Future Me című darabja a második színházi írásod, az írás mellett pedig pszichológusként dolgozol. Hogyan találkozik ez a két terület?

Ónodi Adél történetével már korábban találkoztam, olvastam tőle egy interjút, ami sokáig ott motoszkált a fejemben. Tisztán emlékszem rá, milyen volt olvasni. Éppen utaztam, görgettem a híreket, majd megpillantottam ezt a cikket, amin először átsiklottam, aztán gyorsan visszakerestem. Megragadta a tekintetemet Adél fotója és a cikk címe: “Anya, ha nem kapok női testet, meg fogok halni”. Ez még jóval azelőtt volt, hogy színdarabról egyáltalán szó lett volna.

Nagyon lelkes voltam, amikor Laci (Göndör László) említette, hogy ő állítja színpadra Adél történetét. Később kiderült, hogy lesz egy komolyabb írói feladat is a folyamatban. Ötleteltünk, beszélgettünk, és mindenkinek megtetszett az az irány, hogy mesét szőjünk. Elkezdtem járni a próbákra, elolvastam Adél írásait, naplórészleteit, amiket megosztott velünk. A próbafolyamat során több lehetőség is felmerült, de korán elvetettük azt az ötletet, hogy az életrajzi anyagot egy az egyben felhasználva egyedül írok fikciót Adél életéből. Lacival és Daoud Dániellel, a darab dramaturgjával egyetértettünk abban, hogy a mese szövete közös munkából alakuljon ki, ahol Adéllal együtt dolgozunk a történeten.

Ebben a folyamatban segítséget nyújtottak azok a módszerek, amelyeket a gyerekekkel és fiatalokkal való munkám során is alkalmazok, amikor a folyamat kulcsmozzanata, hogy együtt hozunk létre egy mesét. Különböző módszerekkel próbálkoztunk a karakterépítés és a történet megalkotásának legjobb módjait keresve. Végeredményben Adéllal közösen találtuk ki azokat a történeteket, amiket később koherens, egybefüggő egésszé fűztem. Bizonyos részek az én fantáziámból pattantak ki Adél megoldásai, története, személyisége alapján, a váz azonban a közös képzeletünk szüleménye. Mindannyian abból indultunk ki, hogy arról és úgy beszéljünk, amiről és ahogy Adél beszélni szeretne – szimbolikus síkon: saját metaforái, képei, és akár a saját szóhasználata alapján.

IMG_6388
Horváth Lili. Fotó: Pintér Leo

Min alapszik a meseszövés mint pszichológiai/írói módszer?

Amikor gyerekekkel vagy fiatalokkal dolgozunk hasonló módszerrel, több területről kölcsönzünk elemeket: gyermek-pszichodrámából, drámapedagógiából. Az, hogy mit használunk, a résztvevők életkorától és a csoport összetételétől, céljától is függ. A lényeg, hogy úgy tudjunk szimbolikus, biztonságos térben történeteket, karaktereket megjelentetni, hogy abban bizonyos feszültségek megjelenjenek, és feloldódjanak – más szinten, mint ha egy az egyben, közvetlenül beszélnénk róluk. Ebben a szimbolikus térben, kitalált szereplőkön át meg lehet mutatni akár olyasmit is, ami nagyon rossz volt, úgy, hogy ezúttal szabályozható az alakulása. Meg lehet élni és biztonságosan ki lehet fejezni az élményekhez kapcsolódó valódi érzéseket, és a vágyak is úgy tudnak megjelenni, ahogy maga az egyén mint szereplő azt elképzeli és akarja. A szereplők és a történet szimbolikusak, de az érzés valódi. Felszabadító a hatása.

A történet felépítése során igyekeztem olyan technikákat hozni, és olyan kérdéseket feltenni, amelyek mentén Adél fantáziáiban tudtunk haladni. Helyenként olyan történetek kerültek felszínre, amelyeket nehéz, és nem is feltétlenül hasznos az embernek saját magának absztrahálnia egy ilyen típusú munkafolyamatban – ebben segített ez a munkamódszer.

Egyértelműnek tűnhet, hogy melyek a fordulópontok Adél esetében, ezeket akár az interjúkból is meg lehet ismerni – itt-ott evidens, hogy mit várhat a néző, mi lesz megmutatva a történetéből. Számunkra viszont fontos szempont, hogy egyrészt tudjunk a történetére friss szemmel ránézni, másrészt pedig nem biztos, hogy onnan érdemes közelíteni valakihez, akit meg szeretnénk ismerni, hogy a saját kíváncsiságunk kielégítésére kifaggatjuk a traumáiról és nehézségeiről. Ugyanúgy része a történetének az is, hogy ezzel a teherrel hogyan küzdött meg, hogyan élte túl, milyen fantáziái és vágyai vannak akár magáról, akár a környezetéről. Vagy bármi más, amit és ahogy ő maga megosztana velünk magáról. A mesében az szerepel, ami Adél számára elfogadható határon belül mozog és fontos a története szempontjából, inkább érzések szintjén követve az élettörténetét, semmint egy az egyben megfeleltethető szimbolikával. De a mesén kívül más formák is megjelennek az előadásban, többféle elbeszélői mód keresztezi egymást.

Könnyen meg tudtad húzni a határt a pszichológus és az alkotótárs éned között?

Nem pszichológusként léptem be ebbe a folyamatba, nem azzal az attitűddel – nyilván ettől még bizonyos dolgok mindkét szerepben hangsúlyosak, például, hogy hogyan lehet segíteni valakinek szavakat találni arra, amit meg szeretne mutatni magából. Ugyanakkor más a felelősség szintje, ha pszichológusként vagy alkotótársként veszek részt a folyamatban. Adélnál is rettentő fontos, hogy ne sérüljön, ugyanakkor ez a darab az ő vállalása volt, és a mi érzékenységünk az ő vállalásához igazodott. A kölcsönös bizalom volt az alapja a közös munkának, együtt kísérleteztük ki, hogy mi működik, és mi nem. Nagy biztonságot nyújtott, hogy Adél amellett, hogy mennyire eltökélt és mekkora teherbírású, ismeri a határait, és jelzi, hogy mivel mennyire terhelhető.

A néző számára is ilyen nyílt játékteret kínál a mese?

Attól, hogy szimbolikával élünk, és nem kizárólag a konkrétumokat tükrözzük vissza az előadásban, nagyobb teret hagyunk a nézőnek a fantáziálásra. Az ismeretlent is közelebb tudja hozni ez a forma. Nézőként akár mást is jelenthetnek, más tapasztalatokat idézhetnek bizonyos szimbólumok, amiket használunk, de attól még lehet, hogy hasonló érzethez vezetnek el bennünket, az érzésekre, élményre rá tudunk ismerni. A mese annak a lehetőségét is kínálja, hogy saját magunkat felfedezzük benne, és ezeken a közös élményeken át kapcsolódni tudjunk egymáshoz.

Az interjút készítette: Albert Dorottya
2018. 10. 18-19. Ónodi Adél: Dear Future Me

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s